Nagyon sokszor elfogadjuk, ha olyan dolgokat mond, vagy tesz a párunk amelyeket nem tartunk helyesnek.

Ugyanígy, természetesnek vesszük, hogy a másik sem rója fel nekünk, ha néha, mi szólunk rosszul, vagy viselkedünk helytelenül.

Ez így van jól.

Belül, tudjuk, hogy mindketten elkövettünk megbocsájtható kis hibákat.

 Tudnunk kell azonban a kapcsolaton belül, hogy mi az a hibázási nagyságrend, amit a másik elfogadhatónak tart.

Az együttélés, nem egy mérleg, ahol azt kell, vagy szabad figyelni, hogy a másik mit vétett, mert azt nekem is szabad!

Mindig abból kell kiindulni, hogy a másik, nem bántani akart.  Ő is csak egy ember, lehettek rossz percei, mondhatott olyat, amit nem gondolt át, tehetett olyat, amivel nem gondolta, hogy megbántott bennünket.

Tegyük fel magunknak a kérdést, ha bántásnak veszünk valamit a másik irányából: - Biztos bántani akart? Nem csak az Én lelkiállapotom olyan hogy hamarabb zokon veszem amit mond vagy tesz?Nem én keresem a másikban azt a hibát, ami alátámaszthatná, hogy mitől vagyok feszült? Nem arról van szó hogy olyan jó lenne Őt bűnbaknak tekintenem valamiért, és rajta kitöltenem a mérgem?!

Mielőtt felemelnéd a hangod, vagy elkapkodva viszonoznád a vélt bántást, tedd fel az alábbi kérdéseket magadban: Ő megtenné ezt velem? Mondaná ezt nekem? Ő mit tenne meg értem?Megéri ez a pár perc? Hogy nézek holnap a szemébe, ha ezt kimondom vagy megteszem?

Kedves Barátaim! Az életem legjobb döntései közzé tartozik, ha megfogadom saját tanácsaimat, és az egómnak befogom a száját ezekkel a kérdésekkel.